Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


9. Udvariassági formulák, megszólítások, férfi-nő beszédmódbeli különbségek a magyar nyelvben

2008.05.23

A nyelvi tiszteletadás, a névhasználat

 

  • Sok nyelvben létezik a francia tu/vous-nak (T/V) megfelelő megkülönböztetés (~tegezés/magázás). Régen az angolban is létezett, thou/you formában.
  • Brown/Gilman szerint a T/V különbség eredetileg az egyes és többes számra vonatkozott, a negyedik század körül a latin császárra kezdtek többes számot használni. A középkorban a felsőbb osztályok elkezdték egymás között a V alakot használni, hogy kimutassák kölcsönös nagyrabecsülésüket, az alsóbb osztályok T formát használtak egymás közt, és a felsőbb osztályokba tartozók is ezzel szólították meg az alsóbb osztályokat.
  • A köszönések jellegüknél fogva fokozottabban tükrözik a társadalmiságot minden más kommunikációs egységnél. A legtömörebb, a legtöbb információt hordozó szavaink ezek. Többnyire ezek indítják és zárják le a kommunikáció folyamatát. A nyelvi tiszteletadás egyik formáját képviselik a megszólítások mellett.
  • A nyelvi tiszteletadás vizsgálatának egyik területe a megszólítások, illetve a névhasználat megfigyelése.
  • A vizsgálósások tárgya felsorolásszerűen:
    • Tegezés – nem-tegezés;
    • Nőknél az asszonynév használata;
    • A megszólítás formái: kisasszony, hölgyem, asszonyom, uram, vezetéknév+uram, keresztnév, úrnő, úrasszony, stb.
  • Napjainkban a hivatalos kommunikációban, de főként a társadalmi (társasági) érintkezésben gyakran tapasztalható bizonytalanság – sok egyéb beszédaktus mellett – a megszólításokban.
  • Az, hogy pl. a fiatalok partnerük szüleinek megszólítását kerülik, tipikusnak mondható jelenség, melynek oka minden bizonnyal az, hogy a hagyományos, jó fél évszázad alatt meggyökeresedett és széles körben általánossá is vált formák kipusztultak, s helyettük újak nem alakultak ki. Az is bizonyos, hogy a „fordulat éve” után számtalan, eladdig szokásos megszólítási és üdvözlési beszédaktust reakciósnak, az egykori „úri osztályt” jelképezőnek tartottak, s mint ilyet, elvetettek, sőt üldöztek. Üldözték és sikerrel irtották annak ellenére, hogy valójában imponálónak érezték.
  • A megszólítás összefügg a nyelvi tiszteletadással.
  • Bizonyos, hogy az adresszatív és általában az udvariassági beszédaktusok társadalmilag meghatározottak.
  • Leech fent megállapításai általános érvényűek: Az átvitt értelemben vett hatalom, a szociális távolság, valamint az ugyancsak átvitt értelemben vett költségek, illetve az érdek vagy a pillanatnyi cél azok a szempontok, amelyek az egyes udvariassági formákat, így az adresszatív beszédaktusokat is meghatározzák.
  • (Egyik Herczeg-novellában (Üzlet – üzlet. In: Emberek, urak, nagyurak. Singer és Wolfner, Budapest, 1936) egy méltóságos úr és egy uzsorás párbeszéde meggyőzően illusztrálja az elmondottakat. A kiinduló helyzet: a megszólítás a pénzember részéről: méltóságos úr, a partner részéről: Rabinovics úr. Eddig a szociális vagy társadalmi distancia. Ez azonban tüstént módosul, amikor a méltóságos úr újabb hitelt sürget: Rabinovics bácsi, adjon nekem még tízezer forintot kölcsön! A bácsi megszólítás szinte familiáris, s így legalábbis pillanatnyi érdek diktálta közelséget implikál. Amikor a kölcsönkérő a pénzember adott szavára hivatkozik, társadalmilag mintegy egyenlő rangú félként kezelve a hitelezőt, így szól hozzá: Kedves Rabinovics… ön az imént becsületszavát adta, hogy… )

·        Széleskörű elterjedtségre tett szert századunk első felében az ún. középosztály nyelvi normája.

o       Az úr megszólítás középosztálybeli társaságban, tehát azonos társadalmi státuszú beszélgetőpartnerek között elképzelhetetlen volt. Amennyiben azonban nem azonos társadalmi státuszúakról van szó, a magasabb státuszú az alacsonyabb helyzetűt vezetéknév + úr megszólítással illette.

o       Ugyanakkor az úr többes száma, urak vagy uraim, használatos azonos státuszú beszélgetőpartnerek között is.

o       Az elmondottak érvényesek a XX. század eleji polgári és kispolgári rétegre is, tehát nem korlátozódnak csupán a történelmi középosztályra.

o       Az úr megszólítás foglalkozásnévvel, tehát alsóbb társadalmi helyzetből a magasabb státuszú személy megszólítására elfogadott. A foglalkozásnevet viszont a társadalmilag a partnere felett álló már nem köteles kitenni.

o       Az úr adresszatív formát azonos státuszú partnerek, elsősorban női megszólító és férfi címzett relációjában mellőzték.

o       Amikor társaságban egymással közelebbi ismeretségbe még nem került, általában különböző nemű partnerek között kommunikáció alakult ki, a nő a férfit vezetéknevén szólította meg, a férfi részéről a rangot vagy társadalmi állást jelző kifejezés vagy – felhatalmazás alapján, főként közel azonos korúak között – a keresztnév volt használatos. Napjainkban azonos korúak között mindkét nem részéről a keresztnév használatos, általában – megbeszélés alapján – becézett forma, különböző korúak között pedig szintén keresztnév, általában a hivatalos, becézetlen formában.

o       Azonos társadalmi helyzetű és hasonló korú interlokútorok között természetes volt a tegeződés akkor is, ha egyáltalán nem, vagy ha csak futólag, illetve közvetve ismerték egymást. Napjainkban is hasonlóképpen van ez.

o       Az adresszatív beszédaktusok elsősorban a társadalmi helyzettől függtek. A társadalmi meghatározottság mellett a kisebb-nagyobb módosulásokban szerepet játszott a megszólítók szándéka. Az a partner, aki valamiféle előnyt kívánt elérni, igyekezett, legalábbis időlegesen ezzel a beszédaktussal is érzékeltetni, hogy partnerét önmagával azonos társadalmi állásúnak tartja.

Nemek kommunikációja - Férfi-nő különbségek

 

·        A nemek között vannak különbségek.

·        A női hang általában különbözik a férfihangtól, a férfiak és a nők verbális készségeinek terjedelme gyakran szintén eltérő. Ez utóbbi eltérések lehetnek eltérő szocializációs eljárások következményei. A különbségek egy részét társadalmi tényezők magyarázhatják. A hang eltéréseit növelhetik bizonyos hiedelmek, amelyek azzal vannak kapcsolatban, hogyan kell hangzaniuk a női és a férfihangoknak a beszédben, a verbális készségek különbségeit pedig nagyrészt minden bizonnyal a nevelkedés különbségei magyarázzák. (Gyakran teszik szóvá, hogy az iskolában az olvasásban a fiúk jóval többet hibáznak, mint a lányok, ebből azonban nem következik, hogy a fiúk velük születetten kevésbé képesek megtanulni olvasni; a lányokéhoz képest gyenge teljesítményük nem genetikai, hanem inkább szociokulturális eredetű lehet.)

·        Számos megfigyelő írta le, hogy a nők beszéde eltér a férfiakétól. Itt szerepet játszik egy elfogultság is: a férfiak beszédét tekintik normának, és ennek alapján ítélik meg a nőkét.

·        (A nemek közötti nyelvi elkülönülés talán leghíresebb példája a nyelvészeti szakirodalomban a nyugat-indiai Kis-Antillákon élő karib indiánok példája. A karib férfiak más nyelvet beszélnek, mint a karib nők egy réges-régi hódítás következtében, amelynek során a behatoló, karibul beszélő férfiak leöldösték a helyi arawakul beszélő férfiakat, és arawak nőket vettek feleségül. E karibul beszélő férfiak és arawakul beszélő asszonyok leszármazottai a leírások szerint két nyelvet használnak: mást a férfiak és mást a nők. A különbségek valójában nem eredményeznek két "külön" nyelvet vagy két "más" nyelvet; egy nyelvről van szó, amelyben figyelemre méltó nem alapú jellegzetességek vannak.)

·        Ha a nyelv tükrözi a társadalmi struktúrát és a társadalmi struktúra változik, úgyhogy a bírói, sebészi, óvodai gondozói és elemi iskolai tanítói állásokat épp akkora valószínűséggel tölthetik be nők, mint férfiak, akkor arra számíthatunk, hogy ezek a változások elkerülhetetlenül bekövetkeznek. Érdemes lenne ezért a régi szavak módosítása (például a policeman módosítása police officerre).

·        Brend (1975) azt állítja, hogy a férfi és női intonációs sémák némiképp különböznek; a nők bizonyos - a meglepődéssel és az udvariassággal összefüggő - sémákat gyakrabban használnak, mint a férfiak. Lakoff szerint a nők válaszolhatnak egy kérdésre olyan kijelentéssel, amelynek emelkedő intonációs sémája a kérdésekére hasonlít, ahelyett hogy a határozott állítással összekapcsolódó ereszkedő hanglejtést használnák. Lakoff szerint ennek az az oka, hogy a nők kevésbé biztosak magukban és a véleményeikben, mint a férfiak. Ezeket a "megerősítő kérdésekre" és a bizonytalanságra vonatkozó állításokat mások nem találták meggyőzőnek. Browerék mindazonáltal azt találták, hogy a címzett neme lényeges változó annak meghatározásában, hogy a beszélő hogyan fogalmaz meg egy konkrét kérdést.

·        Léteznek még további, nemmel összefüggő különbségek is. Lehetséges, hogy a nők és a férfiak paralingvisztikai rendszere eltérő, másképp mozognak és másképp gesztikulálnak. Felmerült ezzel kapcsolatban az az elgondolás, hogy a nőknek szubmisszíveknek, alárendelődőknek kell látszaniuk a férfiakkal szemben. Az is gyakori, hogy a nőknek más név, cím és megszólítás jár, mint a férfiaknak. Láthatólag a nőket többféleképpen szólítják meg, mint a férfiakat (pl. az angolban lady, miss, dear vagy baby, babe) és a férfiak "familiárisabbak", bizalmasabbak velük, mint a férfiakkal. A nőknek állítólag nem szabad úgy káromkodniuk és nem szabad olyan trágárságokat mondaniuk, mint a férfiaknak, és ha mégis ezt teszik, vagy mások a körülmények, vagy másképp ítélik meg őket ezért. Időnként azt is elvárják, hogy a nők maradjanak csendben olyan helyzetekben, amelyekben a férfiak beszélhetnek.

·        Kramer (1974) azt elemezte, hogyan ábrázolják a nőket bizonyos karikatúrákon, és érdekes dolgokat talált. A karikatúrák a The New Yorker tizenhárom számában jelentek meg 1973. február 17. és május 12. között. Az elemzés azt mutatta, hogy ha a karikatúrán mindkét nem megjelenik, a férfiak kétszer annyit beszélnek, mint a nők. A témáik is különböznek; a férfiak üzletről, politikáról, jogi kérdésekről, adókról és sportról beszélnek, a nők társas életről, könyvekről, ételekről, italokról, életproblémákról és az életstílusról. A férfiak nyersebbek és lényegretörőbbek beszédükben.

·        A legtöbb kutató egyetért abban, hogy azokban a társalgásokban, amelyeknek férfi és nő résztvevői is vannak, a férfiak többet beszélnek, mint a nők.

·        Ha férfiak férfiakkal beszélnek, a társalgás tartalmi kategóriáinak zöme a versengéssel és az ugratással, a sportokkal, az agresszióval és a tevékenykedéssel függ össze. Ha viszont nők beszélnek nőkkel, akkor a megfelelő tartalmi kategóriák az én, az érzelmek, a másokkal való kapcsolatok, az otthon és a család. Ha a két nem egymással lép interakcióba, általában a férfiak viszik a vezető szerepet, de mintha mindkét nem tagjai szeretnének - legalábbis a témák vonatkozásában - valamennyire alkalmazkodni: a férfiak kevesebbet beszélnek agresszióról és versengésről, a nők pedig kevesebbet beszélnek otthonról és családról.

·        Azt is megfigyelték, hogy ha a társalgásban nők és férfiak beszélgetnek, a férfiak hajlamosak elmagyarázni a dolgokat a nőknek, miközben leereszkedőek velük, a nők viszont hajlamosak mentegetőzni. Ha nemek közötti társalgásról van szó, a férfiak gyakran félbeszakítják a nőket, a nők viszont nagyon ritkán szakítják félbe a férfiak beszédét. Vagyis a nők és a férfiak interakciós sémái a társalgásban a társadalomban fennálló megszokott "hatalmi" viszonyt tükrözik, ahol is a férfiak dominánsak, a nők pedig alárendeltek. Viselkedésük azért is ilyen, mert a nők és a férfiak eltérő szociolingvisztikai szubkultúrákból jönnek. Más dolgokat tanultak meg csinálni a nyelvvel, különösen a társalgásban, és amikor a két nem megpróbál egymással kommunikálni, az eredmény esetleg sikertelen kommunikáció lesz. Az a hmm, amelyet a nők nagyon gyakran használnak, csak azt jelenti, hogy "hallgatom", míg a férfiak által jóval ritkábban használt hmm inkább azt, hogy "egyetértek". Ezért aztán a férfiak gyakran azt gondolják, hogy "a nők örökké egyetértenek velük", és arra következtetnek, hogy "képtelenség megmondani, hogy mit gondol egy nő igazán", míg a nőket "idegesítik azok a férfiak, akik láthatólag sohasem hallgatják meg az embert".

·        A nemeknek eltérő nézetük van arról, hogy mire való a kérdezés: a nők a kérdéseket a társalgás fenntartásának részeként kezelik, a férfiak elsősorban az információszerzés eszközét látják bennük.

·        A két nemnek más elképzelései vannak a témafenntartásról és a témaváltásról; és másképp viszonyulnak a problémamegoldáshoz és a tanácsadáshoz: a nők hajlamosak megbeszélni, megosztani a problémát és megerősítést keresnek, a férfiak hajlamosak megoldásokat keresni, tanácsokat adni, sőt előadni is hallgatóságuknak.

·        E szerint a nézet szerint a férfiakat és a nőket úgy nevelik, hogy eltérő legyen a nyelvi viselkedésük. Lakoff úgy véli, hogy a férfiak és a nők nyelvének különbsége kultúránk egyik problémájának szimptómája, és nem maga a probléma. Ez a különbség azt tükrözi, hogy a nőktől és a férfiaktól elvárják, hogy más dolgok iránt érdeklődjenek, más szerepeket töltsenek be, másképp társalogjanak, és másképp reagáljanak más emberekre. Sok mindent könnyedén meg lehet változtatni. De a nyelv más aspektusai ellenállóbbnak bizonyulhatnak a változással szemben, például a he-she megkülönböztetés.

·        Az áttekintett adatok azt sugallják, hogy a férfiak és a nők másfajta nyelvet használnak és másképp, mert gyakran töltenek be világosan eltérő szerepeket a társadalomban. Feltételezhetjük, hogy minél eltérőbbek a szerepek, annál nagyobbak a különbségek.