Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


19. MIBEN RAGADHATÓ MEG A SZINKRONIKUS ÉS A DIAKRONIKUS NYELVÉSZET AZONOSSÁGA ILL KÜLÖNBSÉGE? F. DE SAUSSURE HASONLATAI E KÉT PE

2008.05.23
  • Ferdinand de Saussure nyelvészeti koncepciójának alapja az újgrammatikus nézetek kritikája. „a nyelv: grammatikai rendszer, amely potenciálisan minden agyban létezik, pontosabban az egyének egész közössége agyában, hiszen a nyelv teljességében egyikük agyában sem létezik, hanem teljes mértékben csakis a tömegben.”
  • A saussure-i séma mutatja a nyelv és a beszéd szembeállítását, melynek lényege a nyelv társadalmi és a beszéd individuális jellege. Saussure előírja a beszédtevékenység két oldalának, a nyelv lingvisztikájának és a beszéd lingvisztikájának külön-külön tanulmányozását. Az előbbi a tárgya maga a nyelv, az utóbbié az egyéni beszéd, amely a nyelvhez képest másodlagos szerepű.
  • A szinkronikus nyelvészet az egyidejűleg létező elemeket összefogó és rendszert alkotó logikai és pszichológiai viszonyokkal foglalkozik, amint azok ugyanazon kollektív tudaton belül léteznek.
  • A diakronikus nyelvészet viszont azokat a viszonyokat fogja tanulmányozni, amelyek egymás után, nem ugyanazon kollektív tudatban élő elemeket egyesítenek, és amelyek úgy lépnek egymás helyébe, hogy maguk között nem alkotnak rendszert.
  • A XX. század elején nagy jelentőségű volt Saussure-nek az a felismerése, hogy a nyelvet egyrészt mint rendszert, másrészt mint a kommunikáció eszközét szükséges vizsgálni. E felismerés újdonsága az, hogy a különböző lingvisztikai elemek összevetésével határozza meg az egyes nyelvi elemek tulajdonságait, s a nyelvészet feladatául a viszonyok kategóriáinak vizsgálatát szabja meg. A figyelem itt az oppozícióra összpontosul, minthogy Saussure szerint „a nyelvben semmi más nem létezik, csak a különbségek”.
  • Saussure kétféle típusú viszonyítást különböztet meg: az egyik a paradigmatikus, a másik az asszociatív.

·        Szinkrónia és diakrónia

  • AmikorSaussure szembeállította a nyelvet és a beszédet, ezt a nyelvészet első válaszútjának nevezte. A második a szinkrónia és diakrónia szembeállítása, azaz a nyelv vizsgálata egy adott pillanatban, illetve történeti fejlődésben. Ebből következően kétféle nyelvészetet különböztet meg: a szinkronikus és a diakronikus nyelvészetet.
  • Saussure ennek alátámasztására felhozza, hogy minden tudománynak érdeke lenne, hogy pontosabban megjelölje azokat a tengelyeket, amelyeken azok a dolgok, amelyekkel foglalkozik, nyugszanak. Az egyidejűleg létező dolgok tengelyét (AB), amely az egyidejűleg létező dolgok közötti kapcsolatokra vonatkozik, ahonnan az idő közreműködése teljesen ki van zárva és az egymásra következő dolgok tengelyét (CD), amelyen egyszerre mindig csak egy dolgot lehet megvizsgálni, de amelyen az első tengelyen lévő dolgok mindegyike változásaival együtt szerepel.
  • „Leginkább a nyelvész kényszerül rá erre a megkülönböztetésre.” „Szinkronikus mindaz, ami tudományunk statikus oldalára vonatkozik; diakronikus pedig mindaz, ami a fejlődési folyamatokkal van összefüggésben. Ugyanígy a szinkrónia és a diakrónia nyelvállapotot, illetőleg fejlődési szakaszt fog jelenteni.”
  • A szinkronikus nyelvészet a nyelvvel, a diakronikus pedig a beszéddel foglalkozik. Az „általános grammatika” a szinkrónia területe.
  • Saussure következtetései az alábbiak.
    • A szinkróniában és a diakróniában más-más erők jelennek meg. Ezeket nem lehet törvényeknek nevezni, hiszen a törvény(szerűség) általános és kötelező érvényű kell hogy legyen. A nyelv szinkrón állapotának erői vagy szabályszerűségei gyakran általánosak, de soha nem kötelező érvényűek. A diakrón állapot szabályszerűségei gyakran kötelezőek, de soha nem jelentenek általános érvényességet.
    • Egy adott nyelv szinkrón állapota sokkal közelebb áll egy másik nyelv szinkronitásához, mint a maga múltbeli (diakronikus) állapotához.
  • Ezen a ponton azonban Saussure a nyelvtörténetet megfosztja rendszer jellegétől. A nyelvrendszer jellege csakis a szinkróniában jelenik meg, amely önmagában változatlan. Ezzel viszont mindenfajta nyelvi változást a véletlennek kell betudni.
  • A saussure-i elvek némelyike korrekciókra szorult.

·        A nyelv állandóan változik, története van, mégis viszonylag állandó. Saussure élesen elhatárolta a szinkróniát és a diakróniát. A nyelv egyidejű jelenségei a szinkrón jelenségek, a nyelv egyidejű állapota a szinkrónia, az egyidejű jelenségekkel foglalkozó nyelvészet a szinkrón nyelvészet. a szinkronikus vizsgálat azonos a nyelv leírásával, leíró nyelvészet.

·        A nyelv változó állapota a diakrónia. A történeti nyelvészet túllép egyetlen nyelv vizsgálatán, több rokon nyelvre kiterjeszti vizsgálatát, ez a történeti összehasonlító nyelvészet. A két történet kölcsönösen kiegészíti egymást.

·        A nyelv története nyelvi élettörténet, amely a múltat és a jelent egyaránt magába foglalja. A múlt lezárult, közvetlenül nem érzékelhető, a jelen éppen zajló, közvetlenül is érzékelhető időszakasz. A nyelvi időazonosságot, egyidejűséget, mindenkori jelent, a vizsgálattal egyidejű nyelvállapotot a szinkrónia terminussal fejezzük ki (görög szün =együtt + chronosz = idő).

·        Az idő-egymásutániságot, a vizsgálathoz képest elmúlt időszakot, tehát a múltat a diakrónia műszóval (görög dia = át, keresztül + chronosz = idő).

·        A szinkróniát a nyelvtörténeti keresztmetszetének, a diakróniát hosszmetszetének tekintjük.

·        A szinkrón, vagy leíró vizsgálat tárgya a nyelv egyidejű állapota, célja pedig annak megállapítása, hogyan működik vagy működött a nyelv az adott időszakban.

·        A diakrón, vagy történeti vizsgálat tárgya ezzel szemben a nyelv időbeli egymásutánja, célja pedig annak megállapítása, hogy mi, hogyan és miért változott meg, s mi maradt változatlan az idők folyamán.

·        A szinkrónia és a diakrónia sajátos viszonyban van egymással. A szinkrón rendszer az egyidejű állapot sohasem statikus, mindig mozgással van tele, s ezek a mozgások a történeti változások részei, azoknak a pillanatnyi állapotát mutatják, s értelemszerűen azok törvényszerűségeinek felelnek meg.

·         A szinkrónia a jelenbe átnyúló diakrónia, amely mindig történeti alapokon nyugszik.

A szinkrónia leíró szempontból hozzávetőlegesen három évtizednek vehető. Azért ennyinek, mert hozzávetőlegesen ennyi az az idő, amikor két egymást követő nemzedék tagjai beszélőközösséget alkotva, még általában tömegesen, és rendszeresen kommunikálnak egymással. (A nagyszülők és unokák nemzedékéről ez már nem, illetőleg korántsem minden esetben mondható el.) A beszélőközösség tagjaira jellemző az, hogy nyelvi és kommunikációs kompetenciájuk, tehát nyelvhasználati szokásaik, s nyelvi közléstudásuk is lényegében megegyezik.