Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


18. A nyelvi jel természete, változás és állandóság F. de Saussure értelmezésében

2008.05.23

A nyelvi jel

  • A jelölő (hangcsoport vagy betűsor) és a jelölt kapcsolata
  • Jellemzői:

a.) konvencionális, megegyezésen alapul (kivéve a hangutánzó szavakat)

b.) egy közösség minden tagja elfogadja

c.) mindig egy rendszer része,

d.) önmagán túlmutató jelentéssel bír

e.) elvonatkoztató jellegű

A nyelvi jel és jelrendszer Saussure felfogása szerint

  • Saussure (1857–1913) a modern nyelvészet megteremtője. A genfi egyetemen tartott előadásaiból tanítványai adták ki a ‘Bevezetés az általános nyelvészetbe’ című tanulmányát (1915). A nyelvi jelenség jobb megértése érdekében oppozíciókat (=szembeállítás) állított fel:

- langage: nyelvezet, az ember veleszületett, antropológiai sajátossága (tud  beszélni)

-         langue: nyelv, a langage vagy nyelvezet társadalmi terméke; egy adott közösség tudatában élő, objektív eszközrendszer; kollektív jellegű, konvencionális jelek rendszere és elképzelt, lehetséges rendszere

- parole: (újdonság, Saussure vezette be) a nyelv létformája, az eszközrendszer működtetése, mindig egyéni (beszéd, amit mondunk)

  • A nyelvi jel Saussure szerint a signifiant (jelölő vagy hangkép) és a signifié (jelölt vagy fogalom) feloldhatatlan kapcsolata.
  • A nyelvi jel jellemzői:

a.) önkényes, konvencionális

b.) Olyan módon tagja a zárt nyelvi jelrendszernek, hogy vizsgálata és értékelése csak a többi jellel való kölcsönös összefüggésben lehetséges (pl.: a nyelvi jel a   sakkfigurához hasonló, értékét nem lehet önmagában megállapítani; ez az érték mindig viszonylagos, a figurának a sakktáblán elfoglalt helyzete és a többi figurától való függése határozza meg.) 

  • A nyelvi rendszer elemei

a.) fonéma vagy beszédhang: önálló jelentése nincs, csak jelentés-megkülönböztető szerepe (pl.: bab – báb)

b.) morféma: a nyelvi rendszer legkisebb eleme; érzékelhető hangtestből áll és önálló jelentése van (minden szó és toldalék)

c.) szintagma: morfémából szerkesztett nyelvi jelek (pl.: levelet ír; könyvet kap)
d.) mondat: a szöveg legkisebb egysége, szintagmákból felépített nyelvi egész
e.) szöveg: egymás után következő, tartalmi (logikai) kapcsolatban lévő mondatok összessége 

·        Saussure a nyelvi jelet mentális konstrukciónak, pszichikai entitásnak tartja, amely nem egy

      név és egy dolog, hanem egy hangképzet és egy fogalom közötti kapocs, következésképpen a nyelvi jel mindkét oldala pszichikai.

·        A hangképzet és a fogalom összekapcsolódása, azaz a nyelv, egy konkrét nyelv egyedi beszélőinek az elméjében létezik. Ha ezt a meghatározást tekintjük, akkor a nyelvet belsőnek, az egyének elméjében létezőnek kellene gondolnunk. Ugyanakkor láttuk, hogy Saussure a nyelvet társadalmi intézménynek tekinti, amely független az egyénektől. A nyelv tehát egyszerre lenne egyéni és pszichikai (belső), illetve társadalmi, az egyéntől független, objektiválódott produktum (külső). Ezt az ellentmondást Saussure nem oldja fel.

·        A nyelvi jel két oldalát együtt vizsgáljuk (a jelöltet és a jelölőt)

o       a képzet az agyban van (a nyelv székhelye), akkor is, amikor épp nem realizálódik

o       a fogalmak helye nem határozható meg

o       nem ugyanott van a jelölő és a jelölt képzete az agyban (pl. idegen nyelven tudhat valaki olvasni úgy, hogy nem érti a szöveget)

·        A nyelvi jel önkényes: a saját szabályai szerint működik, a szavakat még közvetlenül sem tudjuk levezetni a nyelven kívüli valóságból à a hangsor és a tárgy között nincsen kapcsolat (l. idegen nyelvek), DE: ellenpéldák az a hangutánzó és a hangulatfestő szavak (bár az idegen nyelvek ezt is cáfolják)

·        Ha a nyelvi jel egy része megváltozik, az egész megváltozik

·        A nyelvi jel nem szimbolikus, hanem a szimbólum tárgyiasul, tehát testet ölt valamiben à a szavak nem szimbólumok.

·        A nyelv állapota nem más, mint a nyelvi jelek viszonyhálózata à egy nyelvi jelet önmagában nem lehet meghatározni, csak a többi nyelvi jelhez viszonyítva (strukturalizmus) 

·        A nyelvi jel és a jelentés motiváltságának tekintetében, Saussure azt az álláspontot képviseli, hogy minden olyan kifejezési eszköz, amelyet egy társadalom elfogadott, konvención alapul. A jelek használatára nem belső természetük, hanem ez a szabály kényszerít bennünket. A nyelvi jelek kiválasztása ugyanakkor "sohasem teljesen önkényes, nem tartalmatlan: megvan benne a jelölt és a jelölő közötti természetes kapcsolat csökevénye". Nem arról van szó, hogy a jelölő a beszélő szabad választásától függ, hanem arról, hogy a jelölő a jelölthöz képest motiválatlan, hiszen azzal a valóságban semmiféle természetes kapcsolatban nincs.

·        A jelentés egyaránt társadalmi és pszichológiai jelenség. A jelentés egy nyelv használatakor, egy olyan aktus végrehajtásakor keletkezik, amely magában egyesíti a beszédet és a nyelvet.

·        A nyelvi jelrendszer a legkomplexebb és legtökéletesebb, hozzá képest minden egyéb mesterséges jelrendszer másodlagos. A szemiotika a legszélesebb értelemben vett jelek világában helyezi el a nyelvi jelrendszert.

·        A jelentés fogalmához a jel és a jelrendszer fogalmának értelmezésével jutunk el. Az értelmezés kiindulópontja Saussure jelelmélete, amely a nyelvet társadalmi létként fogja fel, de azt is hangsúlyozza, hogy a jelnek pszichikai jellege van: nem a tárgyat kapcsolja össze a nevével, hanem a fogalmat és az akusztikai képet.

·        Saussure a jelben megkülönböztette a jelölőt (signifiant) és a jelöltet (signifié). A jelölő a jel formai összetevője, ez a hangsor. A jelölt a hangsor által felidézett jelentéstartalom. Az emberi nyelv mint a legtökéletesebb jelrendszer leképezi és megjeleníti az ember számára a világot. A világ nyelvi birtokbavételének útja a dolgok megnevezése. A valóság minden élőlénye, tárgya nevet kap mint jeltárgy (denotátum), vagyis valamilyen hangsorral jelöljük. Így jelöltté válik, mert a hangsor (vagy a betűsor) felidézi a jelentéstartalmat. A megnevezés és az általánosítás alapvető funkciói a nyelvnek. A kommunikációs funkció ki tudja fejezni az ember viszonyát a közléshez. A szavak tehát társadalmi értékű jelek, amelyek az emberi megismerőtevékenység hosszú folyamata során alakultak ki. Az egyes emberi közösségek más-másképpen alakították ki jelrendszerüket és fogalmaikat a világ valóságáról. Erősen különbözik az egyes emberi nyelvek szókészletének a jelentéstartománya. Pl. a német nyelv két teljesen eltérő szóval jelöli az élő fát (r Baum) és a felhasznált fát (s Holz). A szavak (jelek) végső soron erős elvonatkoztatások, azaz absztrakciók. Hangsoruk kevés kivétellel teljesen önkényes. Semmilyen összefüggésben nincs az általuk jelölt, a valóságban létező dologgal. Pl. magyar ’fej’, német ’r Kopf’, angol ’head’ mind ugyanazt jelentik, de más a hangsoruk. A megismerőtevékenység bonyolult folyamatának termékeiként elvonatkoztatások. Egy szó önmagában sohasem a konkrét dolgot, viszonyt jelenti, hanem annak az egész osztályát. Pl. a fej szó az összes fejre vonatkozik, de a beszédben mint denotátumra vonatkoztatjuk. A nyelv tehát a világ „lefordítása” egy elvonatkoztatott más valamire, mint ami a maga valóságában. A jelek speciális csoportját alkotják a nyelvi jelek: lexémák és morfémák. Ezek konvencionálisak.

·        A jelentés a nyelvtudomány egyik legfontosabb kérdése, mert a nyelv és a gondolkodás viszonyának kulcsa. Különbség van a jelentés nyelvi és a fogalom logikai kategóriájában. A fogalom a tárgyak, jelenségek lényeges jegyeiből a tudatban kialakított gondolati tartalom, absztrakt kategória, a jelentéstartalom magja. A nyelvi jelentésben a fogalom már aktualizáltan jelenik meg. Pl. a „liget” és a „pagony” szó fogalmi tartalma megegyezik, de más-más szövegkörnyezetben használjuk. A jelentést sokszor viszonynak tekintik. Egy adott jel hangalakjának (jelölő), a jel tartalmának (jelölt) és a létező képzetének a viszonya. Pl. a kés, a vágóeszköz (denotátum) a tudatunkban absztrahálással képzetté válik: valóságos dologból a megismerés során pszichofizikai valósággá alakul át. Ennek a képzetnek a jele a magyar nyelvben a ’kés’ szó, a németben a ’s Messer’, az angolban a ’knife’. A jelnek és a valóságos tárgy bennünk kialakult képzetének teljesen önkényes a viszonya. A nyelv áthatja egész életünket, társadalmi jellegű. Készen kapott az egyén számára, így a jel önkényességének a tudata elhomályosul, sőt lehet, hogy ki sem fejlődik. A jelentés a jel használati szabálya. Ludwig Wittgenstein jelentette ki: „Ne keresd a szó jelentését, keresd a használatát!” A beszélők nem önkényesen járnak el pl. az ’asztal’ szó alkalmazásában, hanem egy szabályt követnek: csak ha a tárgy bizonyos tulajdonságokkal rendelkezik, és bizonyos funkciókat lát el, csak akkor minősíthető ’asztal’-nak. Megragadható a jelentés értékként is. A jelnek értéke lehet a rendszerben elfoglalt helye szerint: alaki, jelölési, szófaji, helyi és stílusértéke. A beszédben ezek az értékek közlési értékké válnak. A szó alaki értéke a hang- és szótagterjedelme. A hosszabb és tagolt szavak jobban érthetőek. A szónak annyi jelölési értéke van, ahány jeltárgyra lehet vonatkoztatni aktualizált formájában. A madár szónak annyi jelölési értéke van, ahány ilyen szárnyas állat létezik. A helyi érték a szavaknak a szókészletben elfoglalt helyét, centrális vagy periférikus voltát jelöli. A szófaji, helyi és stílusértéket megadja az értelmező szótár. A legfontosabb a jelentés és az információ viszonyának tisztázása. Az információ az embertől függetlenül létezik, az emberi agyon kívül is tárolható. Az információ önálló, független valóságként fogható fel. A jelentés feltételezi az információ feldolgozását, értelmezését. Egy könyvben tárolt információ csak akkor válik jelentéssé, ha elolvassák és megértik. A jelentés megértése a valóságban nem csak objektív folyamat, hanem szubjektív tényező is megjelenik. Egy-egy szót másként értelmez két ember (adó-vevő; vevő-vevő). A jelentések leírásakor azzal is foglalkozni kell, hogy milyen tudástípust kell alapul venni hozzájuk: átlagos tudást, vagy tudományos ismeretet. A jelentések leírásakor mindkettőt figyelembe kell venni, sőt számolni kell a jelentésekhez kapcsolódó asszociációkkal is, amelyek állandósulva a jelentés összetevőivé válhatnak.

·        A jelekkel a szemiotika = jelentéstan foglalkozik, melynek 3 részterülete van:

o       szemantika

o       szintaktika

o       pragmatika

·        A szemantika a jel és a jelölt viszonyával, a jeltest által közvetített jelentéssel foglalkozó részterület.

·        A szintaktika a szemiotikának az a területe, amely jeleknek az adott rendszerben való lehetséges elrendeződéseit vizsgálja a szintaktika.

·        A pragmatika a legfőbb jelhasználó, az ember és a jel kapcsolatával foglalkozik. Az ember által használt jelek a kommunikációban funkcionálnak, tehát nyelven kívüli vonatkozásuk is van (pszichológiai, társadalmi). A külső tényezők feltárása és a jellel való összefüggésük leírása a pragmatika feladata. Vannak jelek, amelyek a különböző népeknél ugyanazt jelentik. Pl. közlekedési jelek). Akadnak kultúránként eltérő jelek is. Pl. bolgároknál a fejbólintása tagadást jelent. A társadalmi változásokkal párhuzamosan bizonyos jelek eltűnhetnek, jellegüket elveszíthetik, de születhetnek újak is.

·        A jelek változnak, ugyanakkor bizonyos értelemben változatlanok is. Változhatatlanok, hiszen maga a nyelv mindig megelőző korok öröksége, ugyanakkor változásokon is keresztül mennek az idővel, gyakori pl. a fonetikai változás: dritteil à Drittel

·        Saussure válasza arra a kérdésre, hogy megváltoztathatóak-e valahogy a jelek: NEM. A következőkkel érvel válasza mellett:

1.      nincs okunk, hogy változtassunk

2.      az egyén számára nem megváltoztatható (cél a megértés, ezt zavarná)

3.      a társadalmak passzívan ellenállnak a változásnak (tradíció, identitás hordozás)

4.      a változás nehézkes: újratanulás + a korábbi korszakok kultúráját tenné tönkre + ami működik, azt ne bántsuk

5.      hatalmi viszonyok is meghatározzák, hogy mely társadalom milyen jelrendszert használ

·        DE: Van lassú változás, mivel jelrendszereink velünk fejlődnek a történelem során:

      • nyelvújítás: a társadalom nyitottabb a változásokra (pl.: Mo-n a reformkorban) + a használt rendszer nem működik elég jól
      • szimbolikus erővel bíró személyek (pl.: Ady) → hatnak a társadalomra és annak szóhasználatára, mert elfogadják őt

Mindezek lehetővé teszik, hogy a nyelv hosszú ideig létezzen.