Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


17. Nyelvészeti iskolák a XX. század első felében

2008.05.23
  • A Kuhn-féle koncepció értelmében a XIX. század második felében és a XX. században a tudományos kutatásokat négy fő paradigma jellemzi:

1.     indukcionizmus,

2.     verifikacionizmus,

3.     falszifikacionizmus és

4.     posztmodernizmus.

·        A XX. század nyelvészeti képe:

1.     folytatódott az európai nyelvészek hagyományos grammatikai és egyéb lingvisztikai munkája;

2.     főként az indiai nyelvészet hatására jelentős fonetikai és fonológiai munkásság indult meg;

3.     a nyelvtudomány, mint történelemorientált diszciplína asszimilálódott a természettudományos pozitivizmushoz, az evolucionizmushoz, a komparativizmushoz.

·        A természettudományos gondolkodás áthatotta a humán tudományokat, a nyelvészetet is.

·        A legszembetűnőbb változás a leíró nyelvészet fejlődése a történetivel szemben. SAUSSURE-nek köszönhető a strukturális nyelvelmélet térnyerése, meghatározó jellegének kialakulása a fonológiában. A modern nyelvészet SAUSSURE-rel veszi kezdetét.

·        A strukturalista paradigma megalkotójanak F. de Saussure (1857–1913), svájci nyelvész. F. de Saussure a nyelvet (langue) absztrakt és társadalmi létnek definiálta, amely csak a társadalmi tudatban létezik, és amely a konkrét beszédben (parole) manifesztálódik. A nyelvi rendszert a beszédtől (szövegtől) elkülönítve különbséget tett a szinkrónia és a diakrónia között is. F. de Saussure, mint ismeretes, megadta a nyelvi jel fogalmának a definícióját, miszerint a nyelvi jel az a reláció, amely a fogalom (jelölt) és az akusztikai kép (jelölő) között valósul meg. Az adott jelnek a rendszerbeli értékét más jelekhez való viszonyítása alapján lehet meghatározni.

·        F. de Saussure elsőként jelölte ki a lingvisztikai strukturalizmusnak a körvonalait.

·        A 20. századi nyelvészeti iskolák a hangzás felé fordulnak; az élő nyelvek felé terelődik a nyelvészek érdeklődése. Előtérbe kerül a nyelvek változása, szerkezeti kutatása.

 

·        A legfontosabb iskolák a következők voltak:

·        A prágai iskola

o       képviselői, pl. R. Jakobson a prágai nyelvész körben (1926) tömörülve elfogadták F. de Saussure minden nézetét. Azt hangsúlyozták, hogy a nyelvi rendszer funkcionális rendszer, és olyan elemekből áll, amelyik mindegyike egy meghatározott funkciót tölt be a kommunikációs folyamatban. Az adott elem funkcióját más elemekhez való oppozíciója alapján határozhatjuk meg.
A nyelvi rendszerben a következő alrendszereket különböztették meg:

1.    fonológiát,

2.    morfonológiát,

3.    morfológiát (szóképzés és flexió) és

4.    mondattant.

·        A legnagyobb eredményeket a prágai iskola a fonológia területén érte el, amelynek jeles képviselője N. S. Trubeckoj (1890–1938) volt.

·        Az amerikai iskola

o       célja az indián nyelvek leírása volt. Az elméleti nyelvészet nem volt fontos számukra. Képviselői sokkal fontosabbnak tartották a leíró (deszkriptív) nyelvészetet; innen ered az amerikai strukturalizmus neve, a deszkriptivizmus.

o       Megalapítója Bloomfield (1887–1949) volt. Ennek az iskolának a képviselői azt vallották, hogy a nyelvész feladata a nyelvi egységek felfedezése és osztályozása (taxonomikus nyelvészet). A szövegkorpusz alapján történő nyelvi leírást az amerikai strukturalisták azonosnak tekintették a nyelvelmélettel. A disztribúció fogalmán azoknak a szövegbeli kontextusoknak az együttesét kell érteni, amelyekben az adott elem szerepel.

o       Három nyelvi szintet különböztettek meg:

1.    a fonológiai,

2.    a morfológiai és

3.    a szintaktikai szintet.

o      A szöveg szegmentációját és a disztribúciós elemzést a szubsztitúció (felcserélés) segítségével végezték el. Ezt az irányzatot több nyelvész is követte, pl. Fries.

o      A disztribúciós megközelítés (figyelmen kívül hagyva a nyelvi jelentést és a nyelvhasználók intuícióját) azonban nem vezetett a nyelv valódi struktúrájának a megnyugtató leírásához. Így új irányzat jelent meg, amely az úgynevezett Whorf–Sapir hipotézis néven vált ismertté a nyelvtudományban. Ez a hipotézis azt hirdette, hogy az ember a külső világot a nyelven keresztül észleli, és a nyelv struktúrája meghatározza azt a módot, amely szerint ezt a világot látjuk. A nyelvek közötti szintaktikai és szemantikai strukturális eltérések azt bizonyítják, hogy a különböző nyelveket beszélő nyelvhasználók másképpen észlelik a nyelven kívüli világot.

o      A nyelv funkcionálását a kommunikációs folyamatban az amerikai nyelvészek egy pszichológiai koncepció, nevezetesen a behaviorizmus kategóriáiban próbálták magyarázni (L. Bloomfield). A behavioristák a nyelvet az emberi viselkedés részeként értelmezték, amelyet az inger-reakció kategóriák segítségével véltek leírni. Kiderült azonban, hogy a nyelv ilyen jellegű értelmezése nem tartható, mivel az ember egyrészt külső ingerek nélkül is tud beszélni, másrészt a külső ingerek jelenléte nem mindig vezet verbális reakcióhoz.. pl.: amikor tehenet látunk, nem mindig mondjuk ki a tehén szót.

·        A koppenhágai iskola

o       A saussure-i nyelvelmélethez talán legközebb, az úgynevezett glosszematika állt, amelynek fő képviselője Hjelmslev (1899–1965) volt. Nézetei szerint a nyelvtudomány feladata a nyelv struktúráinak tanulmányozása, kutatása. A nyelvben két síkot különböztet meg, a tartalom és a kifejezés síkját, és e két sík mindegyikén a szubsztanciával és a formával van dolgunk. A szubsztancia a tartalom síkján azonos az objektív valósággal, a kifejezés síkján viszont – a nyelvi hangokkal. A formát a tartalom síkján Hjelmslev az objektív valóság, azaz a tartalom szubsztanciájának pszichikai képével, a kifejezés síkján viszont a nyelvi hangok, azaz a kifejezés szubsztanciájának a pszichikai képével azonosítja. Ennek tükrében a nyelvtudomány feladata a nyelvi jel pszichikai képének a kutatása az objektív valóság pszichikai képének viszonylatában.

·        A svájci nyelvészkör

o       Leginkább grammatikával foglakoztak, formális nyelvtanokat készítettek.