Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


16. A XIX. sz-i nyelvészet legfőbb irányzatai, valamint azok törekvései. W. von Humboldt munkássága

2008.05.23

·        A nyelvtudomány nem volt tiszta tudomány, kapcsolatot tartott fenn más tudományokkal. Ez tulajdonképpen ma is így van.

  • A romantika korában a Port Royal-i grammatika érintette a nyelv különböző hipotéziseit, nyelvcsaládokba sorolását, s úgy tekintett a nyelvre, mint késztermékre, amely nem változik, statikus.
  • A XIX. század nyelvészeti gondolkodását Hegel és Darwin tanai befolyásolják, arra kíváncsiak, hogy honnét erednek a nyelvek, s hová jutnak.

·        A nyelvészet a XIX. században két ágra szakad:

o       Összehasonlító történeti nyelvészet

o       Újgrammatikus iskola

·        A tudományos lingvisztika történeti-összehasonlító kutatások elterjedésével veszi kezdetét a XIX. században. A tudományban az összehasonlító módszer korábban is ismert volt, és alkalmazták is. Összehasonlították az állatokat, növényeket, államokat, népeket, szokásokat, vallásokat. E módszer értelmében a tudomány végső céljának tekintette a valóság rendszerezését a hasonlóságok és a különbségek figyelembevételével.

·        A történeti-összehasonlító módszer népszerűsítéséhez a nyelvészetben nagymértékben hozzájárult a szanszkrit felfedezése és a szanszkrit szövegek tanulmányozása. A legtermékenyebb tézis a szanszkrit, a görög és a latin nyelv rokonságáról szóló feltételezés volt, amely az indoeurópai ősnyelv létezésére vonatkozó általános hipotézisnek az alátámasztására szolgált.

·        A XIX. század korai nyelvészei közül talán a legfontosabbak:

    • a dán Rasmus Rask (1787 – 1832), a német Jacob Grimm (1785 – 1863), Franz Bopp (1791 – 1867) és W. von Humboldt (1767 – 1835). Velük vette kezdetét az indoeurópai nyelvcsalád történeti vizsgálata, s ők a megalapítói a tudományos történeti nyelvészetnek.
  • A főképp 18. századi koncepciók folytatásaként létrejött, Humboldt nevéhez fűződő nyelvi relativizmus elmélet a nyelv és a gondolkodás, valamint a nyelv és a kultúra viszonyát elemzi.
  • A humboldti hipotézis szerint a nyelvek két szempontból vizsgálhatók: egyrészt a nyelvek között vannak közös vonások, másrészt pedig a nyelvek között vannak különbségek, amelyek nemzeti kulturális különbségekkel függnek össze. Ez a tan Rousseau-nak azt a hipotézisét viszi tovább, amely szerint a gondolkodás nem előzi meg a nyelvet, hanem a nyelv a társadalom kialakulásával áll összefüggésben. A biológia 19. századi fejlődésének hatására a nyelvet organizmusnak (a fejlődési fázisok, valamint annak tételezése, hogy a nyelv önkormányzó rendszer, tehát minden elemének működése összefügg a többiével) tekintő irányzat elfogadása Humboldt elméletében összekapcsolódik a nyelv mint társadalmi intézmény koncepciójával: a nyelvet mint organizmust a beszélő nemzet hozza létre, kifejlődése után, akárcsak az élővilág, kevéssé változik, az egyéni gondolkodás nem tudja befolyásolni, mert a nyelv struktúrája szabja meg a gondolkodást. Beszéd és gondolkodás mégsem pontosan ugyanaz: beszéd nélkül nem tudunk gondolkodni, a nyelv a gondolkodás formai eszköze. Humboldt azt mondja, hogy a nyelv úgy határozza meg a gondolkodást, hogy a gondolkodás nemcsak általában függ a nyelvtől, hanem az egyes nyelvek szemléletétől is.

·        A legnagyobb eredményeket az újgrammatikusok érték el: Paul, Schleicher, Grimm, Verner, Schmidt, Brugmann, Leskien, Bopp).

·        Ebben az időben a tudományban uralkodó paradigma az indukcionizmus (A tudomány fő feladata az általános mondatok megfogalmazása, a tényekből és az egyedi mondatokból kiindulva) volt, tehát e paradigma keretében funkcionált a nyelvészet is.

·        A nyelvészek a kéziratos és nyomtatott nyelvemlékeket különböző fejlődési szakaszokban tanulmányozták, és fejlődésüket meghatározó törvényszerűségeket tártak fel, amelyeket hangtörvényeknek (nyelvi törvényeknek) neveztek.

·        Az akkori nyelvészek meg voltak győződve arról, hogy az egymásra hasonlító nyelvek közös ősnyelvből származnak, amely az általa létrehozott nyelvi törvényeknek megfelelően különböző változásokon ment át, és ily módon új nyelvek jöttek létre, amelyek az adott nyelvcsaládhoz tartoztak. Az indoeurópai nyelvközösség, a harmadik és a második évezred fordulóján több kisebb nyelvközösségre esett szét, amelyek további nyelvcsoportokra és később külön nyelvekre bomlottak. Ez a folyamat a nyelvi törvényeknek megfelelően ment végbe: az ősnyelv egyes hangzói a kivált nyelvekben hasonló módon fejlődnek, ha azonosak a fonetikai feltételek.

·        A történeti-összehasonlító nyelvészet mellett folytatódtak a szinkrón-összehasonlító kutatások is, amelyek a konkrét nyelvek tanulmányozása révén a nyelvtipológia megalapozását eredményezték (Humboldt 1768–1835). A szinkrón-összehasonlító kutatásokat is az induktív módszer jellemezte.

  • A század közepének legnagyobb hatású és történetileg legfontosabb alakja August Schleicher (1821 – 1868), a Stammbaumtheorie (családfaelmélet) atyja. Az ő tanítványa volt Schmidt, aki a Wellentheorie fogalmával írta be nevét a nyelvtudomány történetébe.
  • A század végi nyelvészeti vitákban nagy szerepet játszó újgrammatikusok hatása hatalmas volt. Programadó cikkük 1878-ban jelent meg. Főként a fonetika és a dialektológia terén hoztak sok újat, s az iskolához olyan kutatók tartoznak, mint Paul, az angol Wright, Sapir és Bloomfield.
  • Az újgrammatikusok a nyelvfejlődés legfontosabb tényezőjének a hangtörvényeket és az analógiát tekintették. Delbrück a hangtörvényekkel kapcsolatban a következőket írja: lényegük „az azonosság, amely egy bizonyos időben egy bizonyos nyelvben keletkezik és csak ebben a nyelvben és ebben az időben érvényes”. Paul elkülönítette a mondat pszichológiai és grammatikai aspektusát. A szavak jelentésváltozásának okait abban látta, hogy az egyéni pszichikum nem állandó.

·        Az iskola ellenfelei már a kezdetekkor megszólaltak. Az a tételük, hogy a nyelvnek a beszélőktől függetlenül nincs léte, az idealista vagy az esztétikai iskola ellenkezését váltotta ki, például Vosslerét Münchenből vagy az olasz  Crocéét. Az utóbbiak elsősorban az irodalmi nyelvre koncentráltak, s a nyelv fejlődésében is az irodalmi és az esztétikai elemeknek tulajdonítottak meghatározó szerepet. Olaszországban főként az úgynevezett neolingvista iskola állt szemben az újgrammatikusokkal.

·        Bár az újgrammatikusok nézetei a korabeli és a rákövetkező idők nyelvészeti kutatásai nyomán némiképp módosultak, alaptételeik többnyire ma is helytállóak.