Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


13. A mese szerepe a hagyományos roma közösségekben. Mesejellemzők bemutatása egy-két választott népmese alapján

2008.05.23
  • A romák életében a mese az emberi problémák kibeszélésének a terepe. Ott keletkezik a helyszínen, megismételhetetlen. Megalkotásában az egész közösség részt vesz. A cigányoknál a mesélés, a mesemondás nem köthető kollektív munkaalkalmakhoz.
  • A mesélő – aki általában férfi, idősebb férfi – elkezd egy történetet, amely nem régi, hanem közössége, a romák életéről szól, a jövőjükről (e tekintetben a romák nem nagyon bizakodók), sokszor egy kisgyerek áll a középpontban.
  • A hősnek nem kell a konfliktusoktól tartania, vagy megoldja, vagy belebukik, de általában nem is visznek konfliktusokat a mesébe.
  • Valós életükből is hiányoznak a nagy drámák, nagy háborúk.
  • Nagyon gyakran E/3-ben saját élettörténetüket adják elő.
  • Hiányzik az állatmese, a legenda.
  • Az élőszóbeliség minden eleme megfigyelhető a cigány mesében; vannak sokszor mellékszálak is; a szóhasználat élénk, a mesélés akár órákon át eltarthat, lehet egész estés is; vannak néha dalbetétek; többször hangzik el átok, szitok, az indulatok sokszor elragadják a mesélőt, mert az igaz szó fontos.
  • Vannak tündérmeséik is, amelyekben a mesélő kiszínezi a megszabott kliséket.
  • Vannak népmeséik, ezek csodás mesék, amelyek motívumvilága nagyon hasonlít a magyar csodás mesékhez.
  • Gyakran megjelenik Szűz Mária és az Úr pl., vagy Szent Péter, mint csodatévők; a magyar mesékben a sárkányölő vagy a királyfi a csodatévő, náluk általában egy-egy szent.
  • Azért van náluk is királyfi, sárkányölő és sárkány is, de a sárkánynak pl. nem 3, hanem 7, 9 vagy 24 feje van.
  • Akik az európai mesékben főszereplők, azok náluk mellékszereplők: pl. Rózsapiroska. à átvétel eredménye.
  • A magyar mesében szereplő táltos ló náluk remegő ló.
  • A meséikben nem nagyon van jutalomelnyerés.
  • Megjelennek a meséikben a különböző foglalkozások, pl. orvos, tanár, de tudós nincs.
  • A népmeséket a romák is gyűjtik, pl. a Csenky-fivérek.
  • Ha a hallgatóságnak kérdése van a mesélőhöz, akkor általában így szakítják meg a mesét: „Kedves testvérem, megbocsáss…”
  • A mesélés nem ülve történik, akár táncolásra vagy dobbantásra, vagy a feleség megénekeltetésére is sor kerülhet közben.
  • Mindennek a célja az igazság közvetítése, hiszen a mese náluk maga az igazság.
  • Néhány roma mese:

 

Káló

 

Az örök idők óta világító Nap mesélte az öregasszonyoknál is pletykásabb kósza Szélnek, hogy élt valamikor egy tüzes szemű, jóképű cigánylegény, akit Kálónak hívtak. Káló Rumakurbu vajda egyetlen fia volt. Anyja, a szépséges Drudma, a kék gyöngyöket síró, belehalt fia születésébe. Az anyja szépségét öröklő fiút a cigánykaraván vénasszonyai nevelték nagy szeretetben. Esténként titokzatos történeteket meséltek neki a piros szemű fehér lóról, a gyönyörű szigetről, ami régen Cigányország volt, a hatlábú csábos szirénekről, kiknek látása bódulatba ejtette az egyszerű embereket. Káló mosolyogva hallgatta az öreg cigányasszonyokat, nem hitt a tündérekben, sem az emberfaló rémekben. De egy este, ahogy lovát itatta a folyónál, varázslatos szépségű lányok táncoltak, akik kacagva hívogatták.

- Gyere le vízi birodalmunkba, te szép cigánylegény.

Válassz feleséget közülünk - biztatták.

Káló megnémult a csodálkozástól, nem tudott megszólalni. Ekkor kivált egy lány a többi közül és feljött a víz színére. Fekete haja kígyóként tekeredett utána. Kék szeme zöld lángokat vetett, ahogy a fiúra nézett.

- Zurdána vagyok, a vízi birodalom királynője. Ne félj tőlem - szólt susogva, és közelebb lebegett a fiúhoz.

Kálót elöntötte a forróság, és azon nyomban beleszeretett Zurdánába.

- Mit akarsz tőlem szegénytől te, a vízi birodalom királynője? - jött meg a szava Kálónak.

- Szeretlek, és a feleséged akarok lenni, de előtte beszélnek kell Dimkártával, a hínár hajú boszorkánnyal, mert csak ő adhat engedélyt arra, hogy földi ember asszonya lehessek - válaszolta a királynő.

- Hogy szerethetsz engem, amikor most láttál először? - csodálkozott Káló.

- Úgy, ahogy te szerettél meg engem - nevezett Zurdána.

- Ez igaz. Szeretlek -vallotta be Káló is szégyenkezés nélkül. - Merre találom meg azt a hínár hajú boszorkányt?

- Menj mindig nyugatra, arra, amerre a Nap nyugszik. Át kell kelned három folyón, három hegyen, három tengeren. Az Ezüst kövek Birodalmában, egy eldugott fűkunyhóban megtalálod -magyarázta az utat a vízitündér.

- Holnap reggel útra kelek, és megkeresem, ha belehalok is - ígérte Káló és meg akarta ölelni a szépséges Zurdánát, de csak vizet ölelt erős karja. Eltűnt a lány, el a vízi birodalom, mintha csak álmodta volna az egészet. Leült a folyópartra, és nézte a vízben sodródó faágakat. Úgy elmerült gondolataiban, hogy észre sem vette Gilzét, a kipirult szép cigánylányt.

- Jaj Káló, de jó, hogy megtaláltalak - örvendezett a lány és a fiú mellé telepedett.

- Mi történt? - kérdezte unottan Káló, de gondolatai máshol jártak.

- Most tudtam meg Zurka nenétől, hogy döntött a vének tanácsa - súgta Gilze.

- Igen? - vetette oda a fiú.

- Téged nem is érdekel igazán! Nézz rám Káló, és mondd el, ha bánt valami, hiszen holnaptól már az asszonyod leszek. Így döntöttek a vének - jelentette be diadalmasan a lány.

- Nem! Nem lehet! - kiáltotta Káló remegve.

- De bizony! - incselkedett a lány, aki nem látta a fiú kétségbeesett arcát.

- Nem lehet! - ismételte meg Káló.

A lány rádöbbent, hogy a fiú nem akarja őt asszonyának. Egy ideig mélyen hallgattak mind a ketten.

- Mást szeretek, Gilze. Holnap elmegyek messzire innen - szólalt meg Káló.

- Ezt nem teheted velem! Megölnek apámék! - rémült el a lány.

- El kell mennem. Te meg találsz mást magadnak - mondta vigasztalóan Káló.

- Nekem nem kell senki rajtad kívül! Ha arcom száz telet is lát, ha száz ránc fogja is csúfítani, én akkor is várok rád, Káló - sírta Gilze, és elfutott a sátrak felé.

- Te szegény, te szegény! - sóhajtotta Káló szomorúan, és maga is elindult apja sátrába.

Másnap hajnalban még aludt a tábor, amikor elindult. Nem merte szándékát elárulni a vajdának. Megszökött, mert szöknie kellett, úgy megbabonázta a szépséges vízitündér. Felült foltos lovára és nyugatnak indult. Ment hegyeken, völgyeken keresztül, zord sziklákat kerülgetett, folyókon úszott át lovával, és csak a harmadik napon pihent meg. Betért egy erdőbe, lovát megkötötte, ő maga meg a fűre feküdt, és azon nyomban elaludt. Álma olyan mély volt, mint a bánatos emberek sóhajtása, még is hamarosan felébredt, mert az arcához ért egy hideg, nyálkás kígyófarok. Villámgyorsan előkapta tőrét, és levágta az iszonyatosan vonagló koronás kígyó fejét. Ekkor életre kelt az erdő, recsegtek-ropogtak a száraz gallyak, a levegő megtelt kígyósziszegéssel. Káló remegett félelmében, ahogy meglátta az ezer és ezer kígyót. Ott vonaglottak, tekeregtek a lába előtt. Villás nyelvüket nyújtogatták, mintha csak csúfolódtak volna vele.

- Mit tegyek? - gondolta nyugtalanul, amikor észrevette, hogy halálos csend támadt. Ettől még jobban megijedt, és még nagyobb veszélyt sejtett. Óvatosan körülnézett, de nem látott senkit, csak a földhöz lapuló kígyósereget, mozdulatlanná merevedve.

- Mit tettél te ember? - sziszegte valaki Káló fülébe.

A fiú majd szörnyethalt ijedtében, mikor megpillantotta a fa ágairól lógó újabb koronás kígyót.

- Megölted a kígyók bölcs királyát - sziszegte tovább az egyre mérgesebb kígyókirálynő.

- Bocsáss meg nekem, ékes szépségű, tündökletes királynő, nem tudtam ijedtemben, hogy mit teszek - válaszolta hízelegve Káló.

- Szumur-Szuvumur a nevem - enyhült meg a kígyókirálynő.

- Csodaszép neved van - mondta óvatosan Káló.

- Akkor vegyél feleségül - sziszegte gonoszul a hiú Szumur-Szuvuszur.

- Ó, nem tehetem, mert én annál jobban kedvellek téged - válaszolta az elkékült Káló.

- Hogy? - ágaskodott Káló felé a kígyókirálynő.

- Tudod, én kígyóhússal élek, és nem venném a szívemre, ha egy reggel kedvem támadna beléd harapni - hazudta nagy félelmében a fiú.

- Értem! - bólintott Szumur-Szuvuszur, és a lehető leggyorsabban messze kúszott Kálótól.

Szaporán követte a királynőt a kígyósereg.

- Megszabadultam tőlük! - ujjongott Káló, és felpattant lova hátára, aztán vágtatott a szélnél is sebesebben nyugat felé. Újból maga mögött hagyott egy sötét erdőt, de meg nem állt volna semmi kincsért sem. Egyszer csak olyan fényességet látott, hogy majd megvakult belé. Amerre csak nézett, mindenhol ezüst és ezüst és ezüst. A fák, a füvek, a kövek, talán még az égbolt is ezüstből volt.

- Ez hát az ezüst kövek Birodalma - állapította meg a cigánylegény. - De hol lehet Dimkárta, a hínár hajú boszorkány fűkunyhója? - tűnődött, és elindult arra, amerre a legfényesebben ragyogtak az ezüst kövek.

Ment, mendegélt, mígnem lova megállt és keservesen nyihogni kezdett.

- No te, Zürzü! Csak nem ijedtél meg valami ronda hatlábú szörnyetegtől? Indulj már! - nógatta a tarka lovat Káló.

De a ló meg sem moccant, csak nézett maga elé.

- Ennek a fele sem tréfa - gondolta a cigányfiú, és leszállt a tarka hátáról. Körülnézett. Még a bokrokat is széthajtotta, hátha ott leskelődik valami elvarázsolt gonosz lélek. De bizony senkit sem talált. Már éppen nyeregbe ugrott volna, amikor észrevette, hogy lova hátán egy ezüst színű teknősbéka üldögél egykedvűen.

- Hát te ki vagy, és hogy kerültél ide? - kérdezte meglepődve a fiú.

- Tatama vagyok, a bölcs hírnök. Legalábbis ezt mondja az úrnőm - kuncogott a teknősbéka, és jól megnézte Kálót, majd így folytatta.

- A pókok királynője, Beriza-Biza látni akar, mert nem volt még olyan legény, aki élve eljutott volna ide, az Ezüst kövek Birodalmába.

- Bár sietős az utam, de elmegyek Beriza-Bizához, hátha meg tudok tőle valamit a hínár hajú boszorkányról - válaszolta kis gondolkodás után Káló.

- Induljunk - mondta Tatama.

A teknősbéka fent ült a ló hátán, Káló meg ott gyalogolt mellettük. Egészen besötétedett, mire Beriza-Biza ezüsthálóból font palotájába értek. A kapuk maguktól kinyíltak, így simán besétálhattak a pókok királynőjének tróntermébe. Beriza-Biza nem széken ült, hanem egy függőágyban feküdt.

- Úrnőm! Parancsodat teljesítettem. Íme itt van Káló, a bátor cigánylegény, aki minden baj nélkül lépett be a birodalom területére. Azt mondta, hogy útját senki sem nehezítette meg, se szörnyekkel, se kék hajú tündérekkel nem találkozott - hadarta el gyorsan Tatama és kihátrált a trónteremből.

- Gyere közelebb! - parancsolta Beriza-Biza.

- Káló vigyázz! Oda ne menj hozzá! - sikította egy hang. Ebben a pillanatban valaki felemelte a halálra vált fiút, és elrepült vele.

Másnap reggel Káló egy illatos főkunyhóban tért magához. Mellette egy gyönyörű lány ült, akinek zöld hajban sárga virágok illatoztak. Szeme kék volt mint az ég.

- Ne félj, nálam jó helyen vagy, itt nem bánthat senki. A pókok királynője egy kis emberhúsra áhítozott, de most lábai egyikét rágcsálja mérgében, amiért elraboltalak tőle - mondta a zöld hajú lány.

- Ki vagy te? - kérdezte Káló.

- Dimkárta vagyok. Sokan hínár hajú boszorkánynak is neveznek, mert a Természet anyja zöld hajjal ajándékozott meg. Aki más mint a többi, arra könnyen ráfogják, hogy boszorkány. De én csak egy egyszerű lány vagyok.

- Ha nem vagy boszorkány, akkor miért tudsz úgy repülni, mint a madarak? - kérdezte óvatosan Káló.

- Ó, ezt anyámtól örököltem. Ő a Keleti Szél. Apám nem más, mint a Decemberi Hó - válaszolta nevetve Dimkárta.

- Én azért jöttem el ide az Ezüst kövek Birodalmába, hogy veled beszéljek. Megszerettem, és feleségül akarom venni a vízi birodalom királynőjét, Zurdánát, ő küldött el hozzád, hogy engedélyedet kérjem - mondta Káló.

- Ó, te cigányfiú, te! Azt hittem, okosabb vagy és észreveszed, ha játszanak veled. Zurdána csak bolondítja a földi legényeket, akik sorban vízbe ugranak érte. Nem szeret ő senki mást, mint a büszke Hold királyt, akinek viszonyt ő nem kell. Így aztán bosszúból az ilyen heves vérű földi legényeket kápráztatja el. Ismerem Zurdánát, hogyne ismerném, hiszen együtt nevelkedtünk a szelek szárnyán. Kár volt ezt a hosszú, veszélyes utat megtenni miatta. Felejtsd el őt, és keress magadnak egy hűséges földi asszonyt, aki nem nevet a könnyeiden, hanem veled sír - mondta a zöld hajú lány és őszintén sajnálta Kálót.

- Én bolond meg elhittem, hogy igazán szeret! - sóhajtotta bosszúsan a fiú.

- Álmodban egy Gilze nevű lányt emlegettél - szólt kedvesen Dimkárta.

- Gilze? - Ezt mondtam volna?... Gilze! - csillant fel Káló szeme, és olyan vidám lett, hogy a búbánat messzire szaladt tőle.

- Szeretnéd gyorsan viszontlátni a te Gilzédet? - kérdezte mosolyogva Dimkárta.

- Igen! Nagyon szeretném! - kiáltotta a fiú sóvárogva.

- Akkor idd meg ezt az illatos bort. Ettől elalszol és ott fogsz felébredni a folyóparton, ahol utoljára találkoztatok. No, idd ki, ne félj, én nem akarlak elvarázsolni - nevetett Dimkárta.

- És a lovam? - kérdezte Káló.

- Az is ott fog legelészni melletted, mire felébredsz - válaszolta a zöld hajú Dimkárta.

- Köszönöm jóságodat, szép Dimkára... és igazán mondom, hogy ne búsulj zöld hajad miatt, mert nagyon szép... mert... mert... - de tovább nem tudott már beszélni, az illatos bortól mély álomba merült.

Káló érezte, hogy repül, majd azt is, hogy iszonyatos sebességgel zuhan lefelé, de mégsem félt. A szél simogatására ébredt. Körülnézett. Minden úgy volt, ahogy Dimkárta ígérte.

A folyóparton ébredt, tarka lova ott legelészett mellette. A cigányasszonyok hangosan nevettek, és tarka ruhájukat mosták a békésen hullámzó vízben.

- Végre hogy felébredtél, te álomszuszék! - lépett oda hozzá jókedvűen az almaarcú Gilze, és megcsókolta az álmos szemű fiút.

- Hát nem haragszol rám? - kérdezte csodálkozva Káló.

- Ugyan miért haragudnék? Mert szépet álmodtál? - incselkedett a fahéj illatú Gilze.

- Talán álmodtam az egészet, a kígyókirálynőt, Tamamát, a teknősbékát, Beriza-Bizát, a zöld hajú lányt, a vízi birodalom királynőjét? - gondolta Káló, miközben a magához ölelte a lányt.

- Gyere, apád már keresett - hívta Gilze a fiút, de Káló előbb lehajolt és megmosta arcát a folyóban. Abban a pillanatban meglátta a gyönyörűséges Zurdána arcát. Káló mozdulatlanná dermedt a csodálkozástól, majd jóízűen nevetni kezdett, de olyan hosszan, hogy még a könnye is kicsordult.

- Mi történt? - kérdezte izgatottan Gilze.

- A folyóban lakik egy durcás vízitündér, aki mérgében kinyújtotta rám a nyelvét - válaszolta vidáman Káló, és átölelte a szép cigánylányt.

- Nahát Káló, micsoda gondolataid vannak! - nevetett a lány is.

Talán még ma is nevetnek, ha a vízitündér azóta el nem költözött egy másik folyóba, egy másik tüzes vérű cigánylegényt bolondítani.

 

Doja, a cigány tündér

 

Élt egyszer valamikor régen, amikor még azt hitték az emberek, hogy az eső a szomorkodó napocska könnye, egy szép cigány tündér, akit Dojának hívtak.

Doja egy hatalmas felhőpalotában élt, és onnan figyelte népe vándorlását. Furcsa egy tündér volt, mert még soha senki nem látta az arcát, de érezték simogató kezét, hajának selymét, ha letörölte könnyeiket. Ő borította rájuk a feledés fátyolát is, ha szerelmi bánatuk volt, vagy ha megdobálták őket kővel, rossz szóval, mérges átkokkal az idegenek. Így aztán elfelejtették a rosszat, és újból meg újból hittek abban, hogy egyszer örökre letelepedhetnek valahol. Doja volt az is, aki mély, titokzatos álmot hozott rájuk, ha egy hosszú nap után megpihentek. Álmukban olyan szép volt a világ, hogy csak nehezen ébredtek fel.

Doja egy szép napon elhatározta, hogy otthagyja felhőpalotáját és lemegy népe közé. A nap sugarából ruhát szőtt magának, és elindult a földre. A cigányok épp lovaikat itatták a folyónál, amikor észrevették a szivárványon sétáló csodaszép nőalakot.

- Csoda! - kiáltotta Zurkoja, a százéves cigányasszony, és barna kezeit a szívéhez szorította.

- Biztosan káprázik a szemük - sóhajtotta Vutár, a nagy bajuszú, és megdörzsölte a szemét.

- Dehogy káprázik a szemünk, hiszen mindenki látja - mondta Dzsilla és le nem vette volna szemét az égről.

- Na, cigányok, mától jó dolgunk lesz, ezt súgja nekem valami! - rikkantotta Mutó és csodálkozva nézett körül.

- Jesszusom! Hallottátok? Mutó megszólalt! - ámuldozott Vutár.

- Nahát, mik nem történnek - motyogta Zurkoja, és jól megnézte a félnótásnak tartott Mutót.

- Nézzétek, mindjárt ideér hozzánk - súgta Mutó, és megbabonázva figyelte a földig érő hajú lányt.

- Ki lehet ez? - kérdezte Dzsilla.

- Talán egy istennő - válaszolta Csádi, a szép cigányfiú elábrándozva, akinek már öt asszony leste minden kívánságát fekete sátrában.

- Mit keresne a földön egy istennő? Olyan inkább, mint egy gyönyörű cigánylány - sóhajtotta Mutó.

- Az már igaz, hogy csodaszép - bólogatott Vutár.

- Hű, de gyönyörű! - ámuldozott Csádi nagyokat nyelve.

- Hé! Zukka, Runó, Zoldikó! Gyertek ide gyorsan! - kiáltotta Dzsilla a sátrak felé.

Jöttek is az emberek, futottak, ahogy csak a lábuk bírta, és körülállták nagy szemekkel a mosolygó cigány tündért.

- Az ég lakói tegyék könnyűvé napjaitokat. Bor, hús, kenyér ki ne fogyjon ezüst edényeitekből - köszöntötte őket Doja kedvesen, ahogy illet.

- Neked is szintúgy kívánjuk! - válaszolták a cigányok egyszerre, és érezték, hogy megtelik szívük szeretettel.

- Gyere, ülj le szerény sátrunkban, és mesélj arról, honnan jöttél - kérte Dzsilla.

Doja megérintette az embereket, megsimogatta széltől cserzett arcukat, és várta, hogy ráismerjenek.

- Tudom ki vagy!- kiáltotta könnyes szemmel Dzsilla.

- Ez a puha kéz - sóhajtotta Zurkoja.

- Igen, nem lehet ő más... - suttogta Csádi.

- ... mint a cigányok tündére - tette hozzá Dzsilla.

- Doja! Doja! Doja! - kiabálták a cigányok felszabadul örömmel.

- A mi tündérünk! - szólt Runo.

- A mi jótevőnk! - sírta Zoldikó.

- Maradj velünk örökre! - kérték a tündért.

- Láttam palotámból minden rosszat, amit veletek tettek. Azért jöttem, hogy segítsek rajtatok. Lesz országotok, ahol nyugodtan élhettek, ahol biztonságban és jólétben nevelhetitek gyerekeiteket. Házakat építünk kőből, téglából, ahogy más népek teszik. Törvényeket hozunk, mert rend nélkül élni nem lehet. Teljesítem minden kívánságotokat, d dolgoznotok kell, és nem szabad vagyont gyűjtenetek. A kenyér mindenkié lesz és egyformán kell elosztanunk - mondta Doja kipirult arccal.

- Úgy lesz! Így legyen! - helyeseltek a cigányok.

- Akkor szedjétek fel a sátorfákat, mert hosszú útra indulunk. Országot keresünk magunknak - jelentette be Doja az elképedt cigányoknak.

- Nem maradhatnánk itt? Van fű elég, nagy erdő, folyó... - mondta a vén Vutár.

- Ez az ország nem a tiétek! Nagy bűn kisajátítani a másét! Befogadni nem fogadnak be, úgyhogy nincs más választásotok, mint saját országot alapítani! - mondta a cigányok tündére határozottan.

- Cigányország? Nem is hangzik rosszul! - állapította meg Csádi és nekiállt pakolni.

Nem volt sok pakolnivalójuk, így hát kis idő után útra készen várakoztak.

- Merre megyünk? - kérdezte Mutó.

- Jaj, csak északra ne, mert ott mindig hideg van! - ijedt meg Dzsilla, aki már annyit fázott életében, hogy nyáron is vacogott.

Doja kifésülte földig érő haját és így szólt:

- Kapaszkodjatok a hajamba! Ne féljetek! Ne féljetek! - bátorította az elgyávult cigányokat.

Belekapaszkodtak hát Doja szép erős hajába és várták, hogy mi fog történni. Egyszer csak érezték, hogy felemelkednek és repülnek, mint az irigyelt madarak. Szálltak az emberek, a sátrak, a sovány lovak. Hosszú-hosszú időn át kergették így az időt, mire megérkeztek.

- Nézzétek körül! - biztatta Doja a félelmükben vacogó cigányokat.

Félénken elindultak.

- Mennyi víz! - kiáltotta Dzsilla.

- Mekkora erdő! - csodálkozott Vutár.

- Milyen szép madarak! - ámult el Zurkoja.

- Hogy süt a nap! - örült Dzsilla.

- Ez a mi országunk? - kérdezte Csádi megilletődve.

- Ez bizony! Ez a cigányok földje. Olyan hatalmas, hogy ötven év is kevés lenne ahhoz, hogy körbejárjátok. Ez a sós illatú víz nem tó, hanem a Rom-tenger, ami körülveszi ezt a nagy-nagy szigetet. De van itt ezer meg ezer édesvizű forrás, meg egy kristályvizű folyó is, ami a Rom-tengerbe ömlik. Az állatok szelídek, a fák jóízű gyümölcsöt adnak - mondta Doja tündér az ámuldozó cigányoknak.

- Száz évet megéltem, de nem hittem volna, hogy egyszer saját országunkban élhetünk. Hej, cigányok, ez aztán csoda a javából - és Zurkoja örömében zokogva borult az illatos földre.

A többiek követték példáját és könnyeikkel köszöntötték ők is a földet. Doja velük együtt örült, de ő már a holnapra gondolt. Szemei előtt megjelent a benépesített sziget, az emberek elégedett, mosolygó arca. Ami ezután következett, azt hosszú lenne elmondani. De évek múltán meglett a nehéz munka eredménye, éppúgy, ahogy Doja elképzelte. Szép fehérre meszelt házak sorakoztak egymás mellett. Kertek pompáztak titokzatos színes virágokkal. A házak mögött hatalmas búzatáblákat ringatott a langyos szél. A folyónál és a tengerparton lovak ezrei száguldottak szabadon. De a libák, tyúkok, pulykák, birkák százai sem hiányoztak. A tenger finom húsú halakat adott, akik meg vadhúsra vágytak, azoknak ott volt a szarvasban, vaddisznóban gazdag erdő.

- Mint a mesebeli paradicsomban, úgy élünk! - hitetlenkedtek a cigányok, és alig-alig akarták elhinni jódolgukat.

Ám egy szép reggelen borzasztó dolog történt. Megnyílt a föld és repedéseiből zöld pikkelyes, kígyónyakú, póktestű, emberfejű, piros patás lények bújtak elő, cincogó hangot adva. Megszámlálhatatlanul sokan voltak és úgy ugráltak, mint a bolhák. Patáik alatt dübörgött a föld, újabb repedések nyíltak, és házak dőltek össze, betemetve a bent lévőket. Akik nem a házakból figyelték a szörnyetegeket, még rosszabbul jártak. Akiket elkaptak a kígyónyakúak, darabokra marcangoltak és megették. A cigányok halálra rémültek. A nagy riadalomban ki a fára mászott, ki a tengere vetette magát, de sokan már a kígyónyakúak látásától szörnyet haltak. Doja sírva nézte, hogy megy veszendőbe sokévi munkája.

- Kik ezek, Doja? - kérdezte remegő hangon Dzsilla, aki egy perc alatt megőszült rémületében.

- Ők a föld alatti rémek, a szüllákok, akik csak akkor jönnek elő, ha elloptak tőlük valamit - válaszolta Doja.

- Jaj, de mi nem loptunk el semmit tőlük valamit - zokogta Dzsilla és haját tépte rémületében.

- Az én kisfiam, Bojá, tegnap este kikotort a földből egy gyémántszemű, piros lábú állatkák. Épp így cincogott, mint ezek a szüllákok - sikította rémülten Zukka.

- Ó, jaj! - sopánkodott Doja.

- Ott... ott van a házunkban... adjuk vissza nekik.

Mi nem bántottuk... még kecsketejjel is megitattuk - mentegetőzött Zukka.

- Bizony, azonnal vissza kell adnunk nekik. Fuss és hozd ide - mondja Doja.

- Nem, nem, én nem merem. Inkább te... - kérte Zukka elfehéredve.

- Jól van, majd én visszaadom nekik - egyezett bele Doja, és elfutott. Igencsak ügyesnek kellett lennie, hogy el ne kapják a pattogó rémek. Már bent is volt Zukka házában, ahol Bojá, a kisfiú és a furcsa állatka játszott a szőnyegen békésen. Felvette ölébe a szüllák ivadékot, és kirohant a rémek közé. Azok rögtön megtorpantak, ahogy észrevették a csöpp szüllák gyereket, aztán hangos cincogásba kezdtek. Doja felemelte a kezét, jelezve, hogy szólni akar, de erre eszeveszett toporzékolást rendeztek a kígyónyakúak. Gondolkodott Doja, hogy most mit tegyen. És megvakarta a fejét. Ebben a pillanatban minden rém a földre vetett magát.

Doja kíváncsian nézett körül és megint megvakargatta a fejét, mire a szüllákok még mélyebbre hajoltak.

- No lám, szóval így lehet bánni veletek! - gondolta elégedetten Doja, és elengedte a szüllák ivadékot, aki nagyokat pattanva ugrott egy szüllák anya nyakába.

- Zübirki-ridikiki! Bukiki-zuki! - hajladoztak Doja előtt a kígyónyakúak, számára ismeretlen nyelven hálálkodva, aztán úgy eltűntek, mintha ott sem lettek volna. A föld sebei begyógyultak, a halottakat eltemették, és újra fölépítették a házakat. De mégsem voltak olyan boldogok, mint korábban. A szél simogatása, a madarak éneke, a tenger vad hullám mind-mind azt suttogta: "el innen, messzire".

- De jó volt régen vándorolni, ott aludni, ahol az éjszaka ért bennünket - mondta ki Dzsilla mindannyiuk gondolatát.

- Hát olyan nagyon boldogtalanok vagytok itt? - kérdezte megdöbbenve Doja, és úgy érezte, mintha elmulasztott volna valami igen fontos dolgot.

- Szép és jó itt, de hiányzik a vándorlás - motyogta a vénségesen vén Zurkoja.

- És te mit mondasz, Csádi? - kérdezte sápadtan Doja.

- Mit mondana a paradicsommadár, ha selyemzsinórt kötnének kényes lábára, és nem mozdulhatna el onnan soha? - válaszolt kérdéssel a fekete szemű fiú.

- Ha innen elmentek, én már nem tudok többet segíteni rajtatok. Hatalmamból többre nem futja. Gondoljátok jól meg. Itt nyugalomban, gondtalanul éltetek. A szüllákok soha többé nem fognak bántani bennünket. Mit akartok? - kérdezte szomorúan Doja.

- Vigyél minket vissza oda, ahonnan elhoztál - kérték.

- A kígyónyakúak visszajöhetnek - súgta félve Dzsilla.

- Itt élnek a lábunk alatt - szólt Csádi viszolyogva.

- Ez büntetésünk, amiért olyan boldogok voltunk! - motyogta a vén Zurkoja.

- Félünk itt, Doja - mondta Mutó.

- Majd én megvédelek benneteket, hiszen már tudom, hogyan kell bánni velük - válaszolta Doja halkan.

- Azok a rémek megölték az uramat - zokogta Zukka.

- ... És még hányat marcangoltak szét! - emlékezett a nagy bajuszú Vutár.

- Jól van. Holnap hajnalban visszaviszlek benneteket oda, ahonnan elhoztalak, az idegenek földjére - egyezett bele Doja tündér és nem állhatta meg sírás nélkül.

A cigányok nem szóltak, nem sírtak, de elgondolkozva mentek be kőházaikba aludni. Másnap hajnalban nagy sürgés-forgásra ébredt Doja.

Pakoltak a cigányok serényen. Mindent el akartak vinni, ami csak a kezük ügyébe került. A kocsiderék megtelt, de legszívesebben még a házaikat is elvitték volna.

- Emberek, ez nem lesz így jó. Csak annyit vihetünk el, amennyit idehoztunk. A hajam nem bírja el ezt a sok cókmókot - ijedt meg Doja.

- Ó, dehogynem, hiszen te tündér vagy, még varázsolni is tudsz - nevetett Mutó.

- Már hogy hagynám itt száz lovamat - morgolódott Vutár.

- Baj lesz ebből - mondta a tündér rosszat sejtve.

- Nem lesz semmi baj - erősködött Vutár.

Doja látta, hogy nem hallgat rá senki, hát nem szólt többet. Lesz, ami lesz, gondolta szomorúan.

- Útra készen állunk, jelentette be Dzsilla.

- Kapaszkodjatok a hajamba az egyik kezetekkel, a másikkal meg el ne engedjétek a szekerek rúdját - kiáltotta Doja, és már fel is emelkedtek, mint sok-sok ével ezelőtt.

Repültek-repültek, messze maguk mögött hagyva Cigányországot, de a tündéren kívül nem sajnálta senki a zsíros termőföldet, a titokzatos, bódító illatú virágokat, a színes tollú szelíd madarakat, a tengert, a folyót a forrásokat, a sós illatú levegőt, a nyugalmat árasztó erdő susogását.

- Jaj, nem bírom ár tartani magam! - kiabálta Csádi.

- Engedd el a szekered rúdját! - parancsolta Doja.

- Dehogy engedem! Mi lesz a lovaimmal akkor?! - dacoskodott Csádi, de ebben a pillanatban már zuhanni kezdett.

A cigányok átkozódtak rémületükben. Doja nyugodt volt, és hatalmas sárga pillangókat varázsolt a zuhanó Csádi segítségére, aki puhán, baj nélkül ért földet egy sosem látott vidéken. Repültek tovább. A barna kezek egyre fáradtabban kapaszkodtak Doja erős hajába, aztán kimerülten lehanyatlottak. Csádi után Vutár, később Dzsilla is lezuhant az ismeretlen földre. De Doja nekik is elküldte a sárga pillangókat segíteni.

- Mi lesz velük? Mi lesz velük? - gondolta mély fájdalommal Doja.

Ám egyszer csak érezte, hogy egyedül repül, hajába már nem kapaszkodik senki.

- Ó, a szerencsétlenek! Szétszóródtak a nagyvilágban. Most aztán vándorolhatnak, hogy egymásra találjanak - sopánkodott a tündér és sírni kezdett. - Én már nem tudok segíteni rajtuk! - zokogta a kíváncsi bárányfelhőknek, és a szivárványon visszasétált rég elhagyott palotájába.

A cigányok azóta is vándorolnak egymást keresve, és visszavárják Doját, a cigányok tündérét, hogy segítse meg őket nagy bajukban. És mesélnek hideg éjszakákon a csodaszép Cigányországról, amelyre hitetlenkedve gondolnak még ők is, mert tán igaz se volt.

 

A cigányasszony meg az ördög

 

Élt egyszer valamikor régen, amikor még csak a cigányok tudtak sírni, egy tündökletesen szép asszony, akinek tizenhárom gyereke volt. Úgy hívták, Vunida. Olyan szegények voltak, hogy reggeltől estig csak aludtak, hogy ne kínozza gyomrukat az éhség! Vunida szívét betegre marcangolta a bánat, ha csontsovány fiaira nézett.

- Mit tegyek? Mit tegyek! - sikoltozta hosszú haját tépve.

Egy reggel felvette egyetlen jó ruháját, felkötötte féltve őrzött rózsás kendőjét, hogy elmegy szerencsét próbálni, kenyeret koldulni a fényes paloták felé. Meghagyta gyerekeinek, hogy a kunyhóba senkit ne engedjenek be, majd elővette esztendeje elhalt ura zöld kalapját, letette a földre és háromszor átugrotta, hogy szerencsével járjon. Elindult. Ahogy ment, mendegélt, meglátta őt az ördög, aki nyomban beleszeretett az asszonyba. Meg is szólította rögtön.

- Vunida te! Légy a feleségem, lesz szép ruhád, teli kamrád, apró termetű fekete lovacskád. Nem kell koldulnod, szép Vunida!

Az asszony majd szörnyethalt, ahogy meglátta a szőrös testű, szarvait vakargató ördögöt. Hányta is magára a keresztet, de nem segített rajta. Az ördög továbbra is a nyomában loholt. Ekkor háromszor megpördült maga körül, szoknyája alját a fejére borította és futni kezdett, ahogy csak a lába bírta.

Az ördög nagyot nevetett az asszony mesterkedésein. Varázsolt egy palotát rögvest, ő maga pedig ifjú, szép herceggé változott és várta az asszonyt. Nem kellett sokáig várnia. Vunida ahogy meglátta a díszes palotát, azon nyomban dörömbölni kezdett kapuján. Az ördög kezeit dörzsölgetve kinyitotta a kaput és így szólt:

- Mi járatban vagy erre, te cigányasszony?

- Jó uram, engedj be! Az előbb találkoztam a sátán egyik fiával, és igencsak megijedtem. Kenyeret koldulni indultam tizenhárom szép fiamnak. Szánj meg engem - könyörgött Vunida kétségbe esve.

- Gyere csak... gyere. Itt nem kell félned senkitől. Kapsz puha kenyeret fiaidnak, meg egy egész sült tinót is - csalogatta be az ördög a reszkető asszonyt a palotába.

- Milyen jó vagy hozzám, uram. Mit adhatok én szegény asszony cserébe néked? Szépen varrok... Talán egy aranypalástot hímezhetnék.

- Nem kell nekem aranypalást! Gyönyörű hajadat, erdőillatú csókodat akarom! - válaszolta az ördög és levetkőztette az asszonyt. Vunida tűrte, de gondolatban már otthon járt kiskunyhójában és etette fiait. Az ördög nem tudott betelni az asszony szépségével. Vunida könyörgőre fogta a dolgot.

- Engedj utamra, vissza a gyerekeimhez, jó uram. Éhesek, fáznak szegény árváim. Tán már farkasok ólálkodnak földbevájt kunyhónk körül.

- Nem engedlek! Itt maradsz velem örökre! - kiabálta az ördög, és hatalmas, égig érő falat varázsolt a palota köré.

Sírt Vunida éjjel-nappal, de az ördög csak ölelte, csókolta, el nem engedte volna egy pillanatra sem. Ám egyszer úgy elaludt a pokolfajzat, hogy Vunida, kendőjét jól megpakolva ennivalóval, ki tudott szökni a palotából. Dehogy állította meg az égig érő fal! Foggal-körömmel lyukat vájt benne, és rohant a kunyhó felé. Az ördög megérezte, hogy az asszony nincs mellette. Tűvé tette a palotát, míg megtalálta a falba vájt lyukat.

- A pokolba! - káromkodott vörösen a méregtől, és Vunida után vetette magát.

- Állj meg asszony! ... Állj meg! Gyere vissza!

- Dehogy megyek! - sikította Vunida, és még gyorsabban futott. Könyörgött az ördög, de mivel ez sem segített, fenyegetőzni kezdett. De hiába.

- Megátkozlak cigányasszony! - kiabálta eszét vesztve. De az asszony még erre sem állt meg. Az ördög fekete csókává változott, és Vunida fényes hajába tépett karmaival.

- Átkozott légy! Meggyfa legyen belőled a kunyhód előtt! Húsodat egyék, véredet igyák a gyerekeid! - károgta a madárrá lett ördög.

Alighogy elhallgatott az ördög, égzengés támadt, de még a föld is megnyílt. Vunida nagy fájdalmat érzett testében, és földbe gyökerezett a lába. Meggyfává változott valóban. A tizenhárom fiú a furcsa zajra mind ott termett a kunyhó előtt. Tágra nyílt szemük a csodálkozástól, amikor meglátták a roskadásig teli meggyfát, és a fán károgó fekete madarat. Parittyával azon nyomban lelőtték a csókát, megsütötték és megették. De a meggyfát is lekopasztották. Egy szem nem sok, annyit sem hagytak az ágakon. Csurgott állukon a meggy vörös leve, mint a vér. A fa szelíden sóhajtozott, de másnapra ugyanannyi gyümölcsöt termett. A tizenhárom fiú megerősödött, és elindultak megkeresni az anyjukat. A fa valódi könnyeket sírt, ahogy utánuk nézett, de megszólalni nem tudott!

Ment, mendegélt a tizenhárom fiú. Folyókon, hegyeken keltek át, faluról falura jártak, városról városra, kérdezték, kutatták a szép Vunida nyomát, de nem találták sehol.

Egyszer betévedtek egy díszes fekete sátorba, ahol ősz szakállú bölcs mondott igaz meséket. Hallották az ördög és a cigányasszony történetét is, de nem ismertek rá Vunida szerencsétlen sorsára. Vándoroltak hát tovább, fekete madarak kísérték őket károgva. Azóta is bolyonganak a világban - hiába, éhségüket és szomjukat anyjuk húsával, anyjuk vérével, a cigánymeggyel csillapítva...